Onyx ─ a kis-nagy koromfekete labrador próbálkozásai eligazodni a Nagyvilágban

​

Onyx, a törékeny kis felfedező

​

Egyszer csak beállított hozzánk két ember. Csendesek, nagyon barátságosak voltak, ölbevettek simogattak, kedves, valami finom ennivalóra emlékeztető illata is volt a kezüknek, az ujjukat meg is lehetett nyalni. Na, ezt gyorsan ki is próbáltam. Aztán felkaptak, Gazdiék még megcirógattak, én meg egy álmosan brummogó, ringatózó házikóban találtam magam, az egyik Vendég ölében. Minden új volt, Anya nem bökdösött, nem sóhajtozott elterülve, és a tesók sem csipkedték a fülem, nem rohangásztak le-föl, mi meg csak repültünk, repültünk. De ez a világ is tele van szeretettel, ez a Vendég olyan kedves, mint a Gazdi, gondoltam. Na,legyen Ő is Gazdi! Ha ránéztem, rögtön beszélt is hozzám, valamit nagyon akart mondani.

Simizi a hátam, hasam, fülem, ahol ér. Majd csak adnak valamit enni is! Mindenesetre jól megnyalogattam a kezét, hátha ért a szóból…

​

Onyx a családtag

​

Idővel aztán már kezdtem látni és érteni, mi is történik körülöttem. Reggel nem én vagyok az első, bár ahogy mocorgást hallok Gazdiék felől, rögtön megyek oda játszani, ahol ők aludtak, de Ők egy Szia után még bemennek egy másik szobába pancsolni. De aztán én következek!

Hallom, hogy a Gazdi zörög a tálammal, a finom kis falatkákkal, csak mindig az a mániája,hogy üljek le. Mielőtt végre ehetek. Hát ha ezen múlik?? Azt is látom már, hogy a másik Gazdi reggel elviharzik és csak estefelé jön haza, na akkor viszont jót játszunk. Csak nem értem, miért beszélt olyan másképpen, amikor összeszedte a szőnyegről a kakit. Pedig én mindig ugyanarra a szőnyegre jártam! Gazdiék sokszor karattyolnak sok mindent egymással. de amikor azt mondják „nem szabad”, „várj”, „mindjárt”, „ügyes vagy”, „gyere”, „ülj le”, akkor mindig rám néznek, és nagyon kell figyelnem, mit találtak ki már megint.

Ja és az „Onyx”! Akkor meg mindig rólam van szó! Múltkor A Gazdi sokat feküdt, sóhajtozott, állandóan a derekát fogta, lassabban ment, nem is értem, miért nem futkározik mindenki, mint én, és nem beszélt annyit hozzám, mint szokott, és csak nyögve hajolt le hozzám, hogy megsimogasson. Valahogy nem volt ez rendben. De meggyógyítottam! Nem engedtem egy lépést se, hogy megtegyen nélkülem, ráfeküdtem még a lábára is, hogy mindig itt lehessek vele, ne mászkáljon. Csak azt nem engedte meg, hogy az ágyára én is ráfeküdjek. Igazságtalanság!

Gazdiék minden nap adnak vacsora előtt két kis szelet almát. Én meg tudom, hogy egy után jön a második, és megvárom. A harmadikat már sosem várom. Egy, kettő, ki nem tudja ezt kiszámolni? Csak tudnám, Gazdiék mit nevetnek ezen? Azon viszont nem nevetnek, amikor a papírzsebkendőiket húzgálom ki, és lopkodom el a zsebükből. Azt nagyon gyorsan kell elrágni és lenyelni, mert mindig el akarják venni tőlem. Nem értem, miért sajnálják, hiszen látom, hogy úgyis csak kidobják a szemétbe?! Ja és a szemét a másik. Annyi érdekes dolog van ott, csupa különleges illattal, de mindig sürgősen betolják az ajtót az orrom előtt…

​

Onyx, az utazó

​

A szürke, kerekes, dobozokat már ismerem, ha azt előveszik Gazdiék, tudom történik valami érdekes. Nekem ott külön helyem van, és már vár is mindig valami finom falatka, ha beszállok. Egyszer sokat utaztunk, hűvös volt, és mindenhol hideg, puha fehér eső. Lehetett benne hemperegni, prüszkölni, volt ott sok idegen, de nagyon kedves ember, állandóan cipekedtek valamivel, meg csúszkáltak ezen az érdekes, hideg, fehér esőn, és mosolyogva méregettek. Mi ebben a különös?! A koromfekete bundám a piros nyelvecskével ebben a nagy fehér rengetegben? Talán igen, mert ők aztán igencsak tarka-barkák voltak.

Szoktunk egy másik házba is utazni, ahol ismerős szagok vannak, mintha otthon lennénk. Ott nyáron, a nagy melegben megyünk egy nagy vízhez is, ami ugyanolyan, mint ahol lakunk. És a vízben lehet úszni is! Csak vigyázni kell, mert ha nem úszok, akkor is megyek, Gazdi meg nagyon kiabál, hogy most már kifelé! Ki érti ezt?

De a legjobban annak örülök, amikor meglátogatjuk Eszteréket, Lizát és Emit! Szegeden a Gazdiék is rendesek, ők is sétálnak és játszanak velem, de Lizi és Emi, az más. Lizi és Emi amolyan kis emberek, ők méretben közelebb állnak hozzám, mert ha két lábra állok, még tán magasabb is vagyok náluk. De velük ezt soha nem próbálnám ki, olyan kis picik, meg vékonyka a hangjuk… és csak simiznek és simiznek, és dobják a labdát, meg a frizbit, meg futkároznak is velem... ez az igazi hétvége! Ugrálás, és összebújás. Ők igaziból játszanak, nemcsak hogy azt higgyem, Ők igaziból szaladgálnak, nemcsak, hogy elinduljak, és Ők igaziból velem foglalkoznak órákon át, nemcsak rövid ideig.

De a legnehezebb is pont velük fordul elő. Ha eljövünk, vagy ha meglátogattak engem, és elmentek, akkor egy napig csak arra tudok gondolni, hogy mikor leszünk újra együtt. És ez nagyon szomorú.

Néha meg jönnek Annáék, és hoznak cicákat. Mindenki szereti Őket, csak Ők nem engem. Nem tudom, mit kell velük csinálni. De nem is tudnék semmit se, mert az egyik a szekrény tetején ül két napig, amíg nálunk van, a másik meg rám se bagózik.

​

Onyx, a kertész

​

A Gazdiéknak van egy szép kertjük is. A fű nagyon jó, mert lehet rá pisilni, és nem folyik a lábamra, mint a járdákon. Kakilni is jobban szeretek itt, mert nem néz rám a Gazdi olyan mérgesen, mint régen a szőnyegnél. De most meg újabb egzecíroztatást találtak ki. Csörgős zacskókkal indulunk sétálni minden nap kétszer, és látom, hogy azt szeretnék, hogy én ott pisiljek és kakiljak. És ha éppen nem kell?! De próbálkozok, mert Gazdi olyankor mindig örül. De minek is? Nem értem. A séta viszont nagyon jó, legalább haszna is van ennek az új hóbortnak. A Gazdi a kertben unásig elismételte nekem, hogy azokat az ilyen-olyan, szörnyű gazokat ne bántsam. Jó-jó, hozzájuk se nyúlok, ha már annyira szeretné. De felfedeztem, hogy mindenfelé fekete, nagyon jól rágicsálható kis csövecskék jönnek-mennek köztük, amikből ráadásul néha finom friss víz folyik. Na, ez ellenállhatatlan szórakozás. De látom a Gazdin, ő ellen akar állni…

​

Onyx, a kalandor

​

Azt már észrevettem, hogy a nagykaput néha kinyitják, kimegy rajta az a morgó, guruló doboz, amiben engem is hazahoztak, és akkor nem szabad kimenni az utcára. Egyedül sosem.

Múltkor be is zsebeltem egy nagy-nagy dicséretet, és jutifalatokat, mert Gazdiék nyitva felejtették a nagykaput, én meg nem mentem ki. Hát persze, hogy nem, megmondták már régen. De ha akarnak adni jutifalatokat, hát csak adják… Nemrég azonban egy másik ajtó maradt nyitva. Azt nem mondták, hogy azon nem lehet kimenni az utcára. Meg ők is kijárkálnak rajta egyedül. Akkor én is, miért ne. S vitt a lábam, vitt a napi séta útjára. De ez más lett. Gazdi nincs. Visszaút? Hol is van? Az sincs. Jaj, milyen jó is az, amikor Gazdi itt van, meg a póráz, pedig akkor meg hogy haragszok rá. Szerencsére jött egy ismerős, egy nagy, magas, szélesvállú úr, Dió Úr, akinek a Gazdija kedvesen Dió Úrral együtt elvitt hozzájuk. Orvoshoz is vitt, akik, rádióztak valamit a bundámon, de a lényeg, hogy egyszer csak megjelent Gazdi a brummogó dobozzal, és újra otthon lehettem.

…a kis plédemmel, amit azóta is őrzök, hiszen a legjobb mindig azon elaludni…

Onyx